Folyton elfog a nosztalgia. Fájdalmas, megható, mégis kezelhetetlen késztetésekben gazdag érzés ez, amivel nem tudok mit kezdeni. Tovább akarom adni mindazt, amit láttam, vagy bevésni magamba, de azt is, amit ugyan nem láttam, de ami még az előtt történt, hogy valahogy minden szétesett.
Annak a kornak az emlékei ezek, amikor a világ még valahogy egyben volt. Amikor Párizs még Párizs volt (a Házibuli c. fim idején), nem pedig egy a bármely városban megtalálható bolthálózatokkal telerakott tucat-hely; amikor az autók még Európában és Amerikában készültek; amikor még a tanár valamivel magasabban állt, mint a diák és a felnőtt, mint a gyerek (bár a pofonokat nem sírom vissza); amikor még íze volt a paradicsomnak és a nagyfilm nyolckor kezdődött; amikor Amerikában még zenét csináltak a zenészek, a sztárokért pedig meghalni is képesek voltak a rajongóik. Amikor még volt hova vágyni innen...
Amikor még hittem az emberségben, a becsületességben, a jó szándékban. Amikor még nem tudtam, amit Balzac tudott, és ezért elhittem, hogy egyenes úton, becsületesen is gazdag és boldog ember lehetek, ha majd felnövök.
Amikor a felnőtt felnőtt volt és a gyerek gyerek, és aki a szüleivel élt, az volt a gyerek, aki meg önálló volt, az a felnőtt. Amikor volt kire felnézni (Istenem, ez hiányzik a legjobban a régi világomból!), volt egy képem arról, hogy milyen leszek, ha felnövök, és még valós esély volt minderre. Amikor még életem képzeletbeli folyosóján az ajtók, amelyeken bemehetek, kiválasztva az utamat, még nyitva álltak. Amikor még nem hallottam az első becsapódó ajtók fájdalmasan hangos és mindent lezáró dörrenését.
Amikor még hittem a házasságban és a holtodilgan-holtomilglanban; amikor még nem láttam a hibákat a szeretteimben; amikor még nem kritizáltam mindent és mindenkit; amikor - eddigi életem során - a legközelebb álltam ahhoz, amit boldogságnak szokás nevezni.
Amikor még nem tartoztam bankoknak és egyéb szerveknek, és emiatt nyugodtan dönthettem volna úgy, hogy pályát váltok és szegény, de boldog, hi8vatásának élő ember leszek; amikor természetes volt a határidőre befizetett számla és a mosás után szekrénybe hajtogatott ruha; amikor még nem álmodtam temetetlen halottakról, akiket én öltem meg és amíg nem jöttem rá, hogy ezek az énem egy részét szimbolizáljhák, amelyet a másik rész pusztított el.
Amikor még szerettem tükörbe nézni, és nem haragudtam magamra a korábbi döntéseim miatt.
Amikor még nem voltam egy érzelgős, szentimentális, minden szaron meghatódó idióta, aki például ilyeneket ír, mint ez a bejegyzés.
De nemcsak én változtam.
Eltűntek az értékek, amelyek mentén éltem, és amelyek ellen jó volt lázadni. Most nincs mi ellen. A semmi ellen, ami körüllengi az egész világot, nem lehet (ha lehetne, tenném). Imádtam feszegetni a kereteket, liberális lelkem minden rezdülése erről szólt, de nem az volt a cél, hogy eltűnjenek, csak hogy kevésbé szorítsanak. Most viszont nélkülük nincs semmi.
Tegnap egy kollégám sztorizott arról, hogy a félbűnöző ismerőseivel hogy intézik az ügyeket (ököllel, késsel, fenyegetéssel, zsarolással). Hogy az erősebb hogyan győzedelmeskedik a gyengén, és hogy ez mennyire normális, mert "ilyen az élet", akár az evolúció. Erős késztetésem volt rá, hogy meghaljak, mondván, hogy én ebben nem veszek részt, ehhez nem adom a nevem. Úgy értem, én nem akarok egy ilyen világ részese lenni. Szégyellem.
Ugyanakkor gőgös és arrogáns vagyok, akármennyire is szeretnék változni. És annyira zavar a tökéletlenség, hogy folyton kijavítok mindenkit, idegesít a helytelen beszéd, a csámcsogás, a butaság, a tájékozatlanság, és szinte minden. A tökéletlenség-fóbiám, ha valaki rám néz, vagy megnézi mondjuk a mosogatóban két napja rohadó edényeket és a kövér, elhanyagolt testemet, semmivel nem magyarázható.
Boldogtalan vagyok. Van egy párom, akvel szeretjük egymást már hat éve; van egy gyönyörű és okos lányom, aki szeret és felnéz rám; van egy lakásom és egy jó munkahelyem; és bár a sok adósság miatt nem élünk fényesen, ez nem lenne indokolt. Valhogy semmi sem jó. Mindig a máshol és a máskor vonz. A húszas évek Amerikájába vágyom (jazz zenésznek), vagy a hatvanas évekébe (hippinek, esetleg rockzenésznek). Esetleg a századforduló Párizsába (festőnek, vagy írónak), vagy a nyolcvanas évek Angliájába (rocksztárnak). Az itt és most boldognak lenni valahogy elképzelhetetlen. És úgy érzem, mintha az igazi világ már elmúlt volna, és most valami poszt-világban élnénk, ahol már semmiben nincs anyag, csak az anyag illúziója; nincs család, csak annak a torzója; nincs élet, csak valami cyber-izé, ami nem több, mint egy rossz utánzata az illatos paradicsomtól, vasból készült autóktól, hangszeres zenétől duzzadó VILÁGnak.